~Október 8., Szombat [Hanna naplója] #44 2/2

Tetszett az, aki a tükörből visszanézett rám. A csodaszép kék ruhájától teljesen elöltözött. Elegáns ezüst cipő helyett egy fekete bakancsot viselt. Haját csodaszép konty helyett laza, kócos fonatba fogta. Azt hiszem mindig is ez volt nekem a művészet fogalma. A saját stílusod bele vitele abba, ami tetszik a népnek. Hogy tényleg Te legyél.
Pontban 7-kor kopogtak, anyu nyitott ajtót, majd fel is kiabált nekem, hogy menjek. Adél hevesen telefonált valakivel, olykor-olykor el is pirult. Úgy döntöttem, hogy nem is zavarom, szó nélkül levágtattam az emeletről. Beni úgy nézett ki, mint én. Mármint nem hagyta, hogy azt mondják rá, hogy "túl elegáns". Fekete zakó, gatya, és lakkcipő, de a vörös haja még kesze-kuszább volt, mint általában. Kék nyakkendője pont ment a ruhámhoz. Amikor meglátott elnevette magát. Anya sem bírta ki és végül én is nevettem.
-Jó szórakozást! És vigyázz a lányomra!- adta ki mosolyogva az utasítást.
-Esküszöm.- ennél komolyabban mondani sem tudta volna. Ő tényleg vigyázni fog rám. Aztán anya elismerően bólintott, majd egy puszit nyomtam az arcára és elindultunk.
A házunk előtt egy fekete csoda parkolt.
-Ez a tiéd?- ez is alig tudtam kinyögni.
-Apám adta kölcsön.- mosolygott a vicces arckifejezésem láttán.
Mint egy úriember előre ment, hogy kinyissa nekem a kocsi ajtaját. Beültem. Az egész autót átitta az Ő illata.
-Messze van?- kérdeztem.
-Csak nem félsz, hogy nem éled túl az odavezető utat?- kérdezte sértődött arccal, de világoskék szemében gyermeteg játékosság csillogott. -Bízol bennem?- váltott át komolyra. Pár másodpercig elgondolkodtam.
-Bízok benned.
-Helyes.- mosolygott, majd gázt adott.

*

Kb. 20 perc alatt értünk a kiállításra. És piros pont, amiért nem visítottam, amikor 120-al ment. Láthatóan jól szórakozott az ijedségemen.

Amikor betettem a lábam a kiállításra el ámultam. Egyrészt rengeteg ember volt ott. Másrészt a képek. Csodaszépek. Lassan Benire sandítottam, mire az kitette a karját, hogy belé karolhassak. Egy kicsit félénken, de megtettem. Lassan vezetett végig a kiállításon és végig magamon éreztem a tekintetét, miközben a képeket néztem.
-Ne ess zavarba!- búgta a fülembe, de olyan közelről, hogy a szája a fülemet súrolta. Kirázott a hideg.
-Benett! Hol voltál eddig kicsim? És ki a kísérőd?- egy nálam magasabb, (ami nem nehéz, mert rohadt alacsony vagyok) de Beninél alacsonyabb nő nézett végig rajtam. Tartottam valószínűnek; Beni anyukája.
-Szia! Elmentem Hannáért. Hanna, Ő itt az anyukám. Anya, Ő itt Hanna. Borzasztó tehetséges.- éreztem, hogy az arcomat elönti a pír.
-Szia Hanna! Szólíts csak Evelinnek!- nyújtotta felém a kezét Beni anyukája. Barátságosan kezet fogtam vele.
-Brüszel Hanna.- mutatkoztam be.
Beni nem időzött ott sokáig, inkább elhurcolt egy másik terembe. Ott is csodaszép képek voltak.
-2 hét múlva az én képeimből is kikerül egy-kettő.- mosolygott rám.
-Nagyon tehetségesek a szüleid!-a színek automatikusan vonzották a szemem. A háttérben lágy, hangulatos zene szólt.
-Nem vagy éhes?- kérdezte hirtelen.
-Miért, csak nincs itt véletlenül egy svéd-asztal?- kérdeztem viccelődve.
-De, pár teremmel arrébb van egy.- forgattam a szemem, de azért reméltem, hogy ő nem viccel.