Egy hét telt el az utolsó bejegyzésem óta. Nem nagyon volt időm írni, állandóan Adéléknak hordtam a leckét vagy csak szimplán bent voltam velük. Bencééknek azóta elég nagy bűntudatuk van, bár ez érthető. Kedves Szabitól. hogy nem neheztel rájuk. De tényleg! Kicsit sem!:)
Adél lassan kezd felépülni, várja már, hogy szabadulhasson. Megértem. Tudom milyen.. Biztos nehéz lesz neki visszailleszkedni, hisz kb fél hónapot hiányzott. Az elején biztos úgy fogja érezni, hogy kiszorult minden honnan, de biztos idővel ez is javulni fog.
Unottan jöttem haza a suliból, fáradt voltam, éhes. Andris nem tudott haza jönni velem, valami dolga akadt. Az idő elég borús volt, most éreztem igazán, hogy beköszön az ősz. Nem szeretem ezt az évszakot. Olyan...szomorú.
A kapu hangosan nyikorgott, amikor beléptem a kertbe. Anya dugta ki a fejét az ajtó mögül.
-Gyere be kicsim, Andris már vár!- meglepődtem, nem mondta, hogy átjön.
Beléptem a meleg lakásba, de olyan üresnek tűnt. A kandallóban fel voltak sorakoztatva a farönkök, apa már felkészült a hidegre. Andris az egyik fotelben kuporgott, szemét le sem véve rólam.
-Szia- mosolyogtam rá, bár elég halkra sikeredett a köszönés.
-Szia- jött vissza, bár Ő nem mosolygott.
-Valami...történt?- kezdtem aggódni a nyomott hangulat miatt.
-Nem, dehogy. Csak tudod..az ősz..meg úgy minden.- vonta meg a vállát Andris.
-Gyerekek, menjetek fel Hanna szobájába! Csináljak egy teát?
-Nem kell anya, köszönjük.
Amint beértünk a szobánkba magunkra csuktam az ajtót, egy hatalmasat sóhajtottam és megöleltem Andrist. Ő is aggódott Adélékért.
-Figyelj Hanna!- nézett a szemembe. -Szeretnék mondani valami nagyon fontosat!- vette komolyra a figurát.
-Hallgatlak! Mondd nyugodtan. Köztünk marad.- mosolyogtam rá bíztatóan.
-Kösznöm. Arról van szó...hhh..a szüleim el akarnak költözni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése